Ruff Tibor: A biblikus elmélkedés

Az elmúlt év végén kirobbant jóga-vita meglepően nagy érdeklődést és igen heves érzelmeket keltett a magyar közéletben, ezzel önmagában is bizonyítva, hogy bizony fontos spirituális kérdésről van szó. vajon a keresztények el akarnak venni valami jót az emberektől? Szó sincs róla: a Biblia maga is tanít az elmélkedés, a nyugalom, az elmélyedés és a csend kiemelt fontosságáról az Istennel való kapcsolatban.

Meditáció és elmélkedés fogalma csak a magyar nyelvben különült el ennyire: mind az eredeti latinban (meditatio), mind például az angolban (meditation) ugyanazt jelenti. Jól mutatja ezt, hogy az angol bibliafordítások, függetlenül attól, hogy katolikus, protestáns, ökumenikus vagy akár neoprotestáns fordítók készítették-e őket, a meditation szóval adják vissza akár Izsák esti elmélkedését (1Mózes 24:63), akár a boldog ember szüntelen gondolkodását a Törvényen (Zsoltárok 1:2). A klasszikus protestáns King James Version húsz helyen használja pozitív értelemben a meditate, meditation szavakat, főként a Zsoltárokban – követve a latin Vulgata fordítást –, de hasonló a helyzet a többi európai nyelvű fordítással is. Az eredetileg latin szó ugyanis pontosan ezt jelenti: elmélkedés – és ennek nyomán az európai nyelvekben sem választható el a két fogalom. Ha tehát nem a magyar nyelv sajátos szóhasználatából indulunk ki, amely a meditációt kizárólag a távol-keleti pszichotechnikával azonosítja, akkor akár beszélhetünk biblikus meditációról is.

Az elmélkedés és a gondolkodás közötti különbséget viszont a magyar anyanyelvűek is jól érzékelik: míg a gondolkodás inkább problémamegoldó, racionális-logikus értelmi tevékenységet jelent, az elmélkedés mélyebb, és irracionális tényezője is van, az emberi személyiség egészét (érzelmi, intuitív, lelkiismereti, hitbeli vonatkozásokban is) jobban átfogja, nem a közvetlen problémamegoldás a célja, ezért nem feltétlenül céltudatos, azaz szabadabb, irányítatlanabb szellemi (spirituális) jellegű „kalandozás”, és a nyugalom, csend, bensőségesség, egyedüllét, elmélyedés fogalmait is asszociálja.

De Isten gondolatainak megértéséhez a Kinyilatkoztatás szent nyelveiből (héber, arámi, görög) kell kiindulnunk.

A latin (és angol, valamint más európai) bibliafordításokban a meditáció szót először Izsákkal kapcsolatban olvassuk, ahol a héber súách/síách vagy szúách/szíách megfelelője: „És kiméne Izsák estefelé elmélkedni a mezőre…” (1Mózes 24:63). A teológusok általában figyelembe veszik „az első előfordulás elvét”: ahol egy bibliai szó vagy fogalom először szerepel, ott alapvető, lényegi kinyilatkoztatást is találunk róla.

Mivel a kinyilatkoztatott héber szöveg eredetileg (egészen az i. sz. 10. századig) nem tartalmazta azokat a felolvasást segítő pontocskákat, melyeket emberek (az úgynevezett maszoréták) helyeztek el a szövegben, a zsidó írásmagyarázat az ezek nélkül adódó eltérő olvasási lehetőségeket egyenrangú alternatívákként kezelte (zsinagógákban mai napig tilos pontozott Tóra-szöveget használni, mivel az leszűkítené az értelmezési lehetőségeket). Így e szövegrész kulcsszavát súáchnak és szúáchnak egyaránt olvashatjuk. Az ilyen kettős olvasatok és jelentések aztán még mélyebb megértést tesznek lehetővé.

Ha sz-szel olvassuk, a szúách/szíách szó jelentését a Krisztus előtt háromszáz évvel készült görög Septuaginta-fordítás az adoleszkheó szóval adja vissza, amelynek jelentései: alig odafigyelve, szórakozottan, elgondolkozottan, lazán, lustán, henyén, dologtalanul, céltalanul, pihenve beszélget, locsog és: elmélkedik (to meditate). Néha más görög szavakkal is visszaadja a héber szót: mormog, magában beszél, tépelődik, mereng, tűnődik, mélázik. A zsidóság által készített arámi fordítások (Targumok) ugyanakkor imának, meghajlásnak, leborulásnak is fordítják. Egyes középkori zsidó kommentátorok szerint (Ibn Ezra) sétálgatást is jelent.

Ha viszont s-sel olvassuk a héber szót (súách/síách), akkor jelentése: elsüllyed, lesüllyed, leülepszik; átvitt értelemben: megnyugszik, lecsillapul, elcsöndesedik, sőt: (lelkét) lehajtja. (Személynévként Súách Ábrahám egy másik fiát – talán nem véletlenül –, illetve Jób egyik barátjának népét, azaz egy Ábrahámtól származó nemzetet is jelöl.)

Ha most a kettős jelentést együtt nézzük – ez az eredeti héber Biblia pontozatlan szövege többszólamúságának gyakori jelensége és óriási haszna –, akkor Izsák esti tevékenységét (melyet a rabbinikus hagyomány szerint mindennap gyakorolt), egy olyan sétának vagy a mezőn való magányos üldögélésnek foghatjuk fel, amelynek során az ősatya „pihenő üzemmódban”, lazán – akár csapongva – átgondolta az aznap dolgait, elmerengett, eltűnődött, elmélázott, eközben néha mormolgatva „beszélgetett” is – egyedül lévén, nyilván Istennel –, és lelke eközben meghajolt, leülepedett, „lesüllyedt”, megnyugodott, ahogyan a felzavart vízben az iszap leülepszik, miután a víz megnyugszik, s így lassan ki is tisztul. Az arámi fordítások szerint ez egy imafajta is, amely testi értelemben vett leborulással vagy meghajlással is együtt járhatott. Az azonban mindenképpen fontos nyelvi tény (a szó lusta, henye jelentésköre), hogy az imának nem egy feszített, koncentrált, célratörő formája, hanem inkább egy szabad, kötetlen, pihenő és pihentető bensőséges beszélgetés Istennel, néha pedig csak csöndben üldögélés, sétálgatás vagy arcra borulás Isten előtt, puszta céltalan együttlét Vele, csak mert az jó: szellemi megpihenés, „kikapcsolódás” (egyes pszichológiai meghatározások is ellentétesnek tekintik a koncentráció fogalmát a meditációéval, hiszen a koncentrálás erőfeszítéssel jár, míg az utóbbi fogalomnak eredetileg éppen a pihenés, a dekoncentráció a lényege). A héberben a szavak hangalakjából fakadó hangulatfestő jelleg is segít meghatározni a konkrét jelentést, márpedig a súách/szúách szó erősen áthallásos a rúách (szellem, lélegzet), núách (megpihen, leül, lefekszik, csendben van, megvigasztalódik, Noé neve), gúách ([forrás] feltör), dúách ([víz] elmos [valamit], megtisztít[ja az oltárt]), túách ([olajjal] beken, befed, bevakol), kóách (erő), lúách (ragyog, fényes), másik fajta sz-szel szúách ([szemetet] elsöpör), púách (lélegzik, fúj, sóhajt) szavakkal, amelyek így együtt teljes képet adnak a biblikus elmélkedés jellemzőiről és szellemi gyümölcseiről, további kommentár nélkül is.

Izsák elmélkedése és a zsoltárok

A léleknek éppúgy, mint a testnek, pihenésre is szüksége van. Időre van szüksége, hogy egészségesen feldolgozhassa a nap gondjait, stresszeit, fáradtságát. Az emberi élettempó ugyanakkor a technikai forradalom óta az eredeti, teremtett, természetes ütemének százszorosára gyorsult fel, és a modern nyugati világ hajszoltsága nem kedvez a messze túlterhelt lélek pihenőidejének. Hasonlítsuk össze a tévével, számítógépekkel, telefonokkal, zeneeszközökkel eltöltött mai, hétköznapi, családi, téli estéket a kétszáz évvel ezelőtti, elektromosság, azaz villanyfény és médiumok nélküli együttlétekkel, ahol a beszélgetésen, farigcsáláson, varráson, hímzésen, énekelgetéseken kívül más külső információk nem bombázták a családtagokat. Mennyivel több idő volt útközben elmélkedni gyalog, lovon vagy szekéren, míg célunkhoz értünk, mondjuk Budapesttől Győrig, mint ma? A lélek „leülepedése”, pihenése, gyógyulása időt igényel, s ha ezt megvonjuk tőle, kiég és megbetegszik. A modern nyugati ember ezt is gyorstabletták formájában szeretné sietve megkapni, ezért a folyamat mesterséges felgyorsítására törekszik, természetellenes pszichotechnikák alkalmazásával.

Hiszen mindannak, amit erről a Biblia tanít, teljesen természetes jellege van. Sehol sem olvasunk a fentebb leírt természetes rekreációs folyamaton túlmenően olyan szabályozott testi vagy lelki technikákról (izomnyújtások, lélegzésszabályozás), amelyeket e célok elérése érdekében alkalmaznunk kellene, pedig ha ezek valóban pozitív spirituális hatással lennének, Isten Törvénye tanítaná, sőt megparancsolná őket. (Mi több, e gyakorlatok koncentrációt követelnek, tehát nem is a pihenés irányában hatnak – szélsőségesen szabályozott voltuk pedig éppen a természetes pihenés szabadságát, oldottságát, „henyeségét” szünteti meg.)

A rabbinikus hagyomány feljegyzi, hogy a Makkabeusok korában (i. e. 2. század) élő chászid – afféle zsidó karizmatikus – mozgalom tagjai imádkozás előtt egy órán át csak csendben üldögéltek, hogy felkészüljenek az imára, Salamon útmutatását követve: „Őrizd meg lábaidat, mikor az Istennek házához mégy, mert hallgatás végett közeledned jobb, hogynem a bolondok módja szerint áldozatot adni; mert ezek nem tudják, hogy gonoszt cselekesznek. Ne gyorsalkodjál a te száddal, és a te szíved ne siessen valamit szólni Isten előtt; mert az Isten mennyben van, te pedig e földön, azért a te beszéded kevés legyen; mert álom szokott következni a sok foglalatosságból; és a sok beszédből bolond beszéd.” (Prédikátor 5:1–3) Tekintve, hogy Dániel példáját követve naponta háromszor imádkoztak, ez napi három óra elmélkedést jelentett.

A feljegyzések szerint imáik természetfeletti gyógyulásokat eredményeztek, vagy éppen esőt szárazság idején, és látomásokban is kaptak vezetést a Szent Szellemtől.

Az egyháztörténelemben a szintén a Szellemmel való beteljesedést kereső kvékerekről jegyeztek fel hasonlót: összejöveteleiken addig ültek csendben, amíg a Szentlélek megnyilvánulásai spontán módon el nem kezdődtek közöttük. Benny Hinn Jó reggelt, Szentlélek című világhírű, a karizmatikus keresztény mozgalmat globális méretekben megváltoztató könyvében szintén ír arról, hogy a Szentlélekkel való szoros kapcsolat és a kenet működése elképzelhetetlen, ha az ember nem tanul meg csendben, pihenve, koncentrálás nélkül, „lazán” várakozni Isten színe előtt. „Ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság”: a Szentlélek egy „oldott” (kedves, szabad, nyugodt, vidám) szellem, feszült ember nehezen tud a hullámhosszára hangolódni.

A másik leggyakoribb szó, amit a latin, angol stb. fordításokban meditációnak, azaz elmélkedésnek fordítanak, a héber hágá, amelynek alapjelentése: mormog, motyog, suttog, dünnyög, dörmög, dúdol, halkan mondogat; de átvitt értelemben: elmélkedik (a Gesenius-szótár így írja körül: halkan magával/magában beszélve mereng). Az állatok közül a galamb (!) búgására és az oroszlán (!) mormolására is használja a héber. Ez a szó tárgyas jellegű, azaz rendszerint hozzákapcsolódik, hogy min elmélkedik, mit dünnyög, mégpedig a -ban, -ben vonzattal, vagyis: elmélkedik Isten Törvényén (Zsoltárok 1:2) vagy Istenen (Zsoltárok 63:6), héberül úgy van, hogy elmélkedik Isten Törvényében, illetve Istenben. Amellett, hogy a biblikus elmélkedés tárgya Isten szava, Törvénye vagy személye, egyszersmind Istenben, a Törvényében, a szavában nyugodva elmélkedünk. Azonban ez is szabadon, nem előírt, szabályozott gondolatokat követve vagy mondatokat mechanikusan ismételgetve (mantrázás, regölés, „vibrálás”, önhipnózis stb.) történik, hanem a gondolkodásnak, érzelmeknek, a szívnek az inspiráció és intuíció nyomán szabad folyást engedő, élvezetes, „gyönyörűséges” elmerülése Isten bölcsességében.

Ez a szó a Zsoltárokban mint zenei utasítás is szerepel (higgájón: éneklő elmélkedés), mégpedig a szelá (csend, hallgatás, szünet) szó mellett (Zsoltárok 9:17): higgájón szelá (dúdoló elmélkedés, csend). A Septuagintából tudjuk, hogy a hangszerek szóltak ilyenkor, csak a szöveges ének hallgatott, és zene kísérte az elmélkedést. Pál apostol ezt a Szentlélekkel való beteljesedés fő „eszközeként” ajánlja a keresztény gyülekezeteknek: „Ne rúgjatok be bortól, amiben függőség (aszótia) van, hanem teljetek meg Szellemmel, magatok közt hangszeres dalokat, himnuszokat, szellemi énekeket énekelve, szívetekből dalolva és zenélve az Úrnak” (Efézus 5:20). A „szellemi ének” (innen a spirituálé szó is) kifejezés a nyelveken szólás karizmájával, természetfölötti, érthetetlen nyelveken vagy pedig prófétálásban (értelmes, de improvizatív, ihletett szavakkal) történő éneklést jelent – ez is a héber hágá fogalomkörébe tartozik tehát. A higgájón, szelá utasítás sorrendet is kifejezhet: először dúdoló elmélkedés (szellemi éneklés), majd azt követően: csend. Hogy Pál mindezt a bortól való részegség helyett ajánlja, jól kifejezi, hogy – mai szóval szólva – jótékony és észlelhető „tudatállapot-változást” idéz elő a biblikus elmélkedés ezen formája (is).

Akár Izsák elmélkedése (súách /szúách), akár a zsoltárosé (hágá, higgájón, szelá), mindkettő szoros rokonságot mutat az imádás szellemi cselekedetével is.

Az imádás az ima legmagasabb rendű formája, mert semmilyen más célja nincs, mint maga Isten személye, személyének szeretete.

Míg a könyörgés, közbenjárás stb. imafajtái valamilyen akarat, kérés, igény megvalósítását célozzák, a hálaadásban a már megkapott javakért való köszönet, Isten dicséretében pedig a tulajdonságaira irányul a figyelem, addig az imádásban Istent egyedül személyéért szeretjük, és ezt a szeretetközösséget ápoljuk „öncélú” együttléttel, nem azért, hogy kapjunk Tőle valamit, vagy adósságainkat törlesszük. A valódi szeretetkapcsolat nem üzleti, nem is diplomáciai jellegű – ha valakivel csak addig vagyunk együtt, amíg közös tennivalóinkat beszéljük meg, kéréseinket ismertetjük és az övéit is meghallgatjuk, majd rögtön otthagyjuk, nem töltünk vele „céltalanul” időt (csak mert jó, csak mert szeretjük), arról nem mondhatjuk, hogy szeretet, mert ez nem célnak tekinti a másikat, hanem saját céljaink (munkánk, szolgálatunk) eszközének.

A régebbi keresztények még tudták, hogy az ilyen, akár szavak nélküli, csendes, „szerelmi” együttlét Istennel a szellemi élet legmagasabb szintje. Sajnos ma már rengeteg hívőről mondható el, hogy még soha életében nem járt ebben a birodalomban, talán nem is tud róla, pedig e nélkül nem létezik boldogság. Az imádást – mint fentebb az elmélkedésnél is láttuk – kifejezheti és segítheti testtartás is (leborulás), de itt is látható, hogy a Szentírás semmilyen speciális, részletesen szabályozott, természetestől eltérő, mesterkélt testtartást, pozíciót, izomnyújtást vagy lélegzésszabályozást nem ír elő, sőt nem is javasol.

A szombat lényege

Meg kell említenünk a szombat bibliai parancsát is, amely huszonnégy óra abszolút semmittevést ír elő hetente a kiválasztott nép tagjainak, mint annyira szent dolgot, amelynek megszegése halállal volt büntetendő. Mondhatnánk, a pihenés annyira fontos, hogy halált érdemel, aki nem pihen. Még a munkánál is fontosabb, hiszen a hat munkanap nem szent, míg a pihenőnap – éppen a pihenés által megszentelve – szent. Vagyis a biblikus felfogás szerint nem azért pihenünk, hogy tudjunk dolgozni (mert egy nem szent dolog nem lehet a célja egy szent dolognak mint eszközének, csak fordítva), hanem azért dolgozunk, hogy pihenhessünk. A létezés értelme, célja nem a munka, hanem a pihenés, a jóllét: az üdvösségben örökkévaló béke, nyugalom és öröm, nem pedig örök munka. Ezt a sokak számára ma megdöbbentő felfogást bőségesen visszaigazolja a valóság: a teljes és elegendően hosszú pihenésre, megnyugvásra, tétlenségre képtelen munkamániások tömege szenved a kiégettség és mentális betegségek súlyos fájdalmai között, miközben legértékesebb szeretetkapcsolatai hullanak szét emiatt. Ha a „munkaholizmus” által okozott károkat, a stressztől megrövidült és lelki sérülésekkel teli boldogtalanul rohanó életek sokaságát látjuk, érthetővé válik a pihenés valóban életfontosságú egyéni és közösségi szerepe. Ma már tanulmányok bizonyítják, hogy a munkamánia csak látszólag hasznosabb, mind a drogfüggőség – valójában ugyanakkora pusztító erővel rendelkezik, és nagy nehezen kiizzadott eredményének hasznosságát messze meghaladja a lelkekben és kapcsolatokban okozott kára. Ezt a problémát Isten tanácsa a heti egy teljes napnyi pihenéssel orvosolja, ami nem váltható át egy egyórás, koncentrált izomnyújtással és lélegzésszabályozással mesterségesen létrehozott ál-nyugalomra.

Mivel a szombat lényege a pihenés, a zsidó hagyomány szerint nemcsak fizikai, de lelki értelemben is tilos ezen a napon bármiféle terhet felvenni: a munkára még csak gondolni sem szabad, beszélni sem róla, tervezgetni sem a jövő heti teendőket, de még a bűnnel kapcsolatos (bűnbánati, bűnvalló) részeket is kihagyják ilyenkor az imákból, mivel a bűnre gondolás is lelki teherrel jár, így a hálaadás és Isten dicsérete tölti ki aznap a szellemi életet; és semmilyen más terhes gondolat sem „juthat szóhoz”. Tilos böjtölni, legalább háromszor jót, finomat kell enni, a sábátot pedig konkrétan egy pohár vörösborral nyilvánítják szentté (kidus). A Tóra a tűzgyújtást, tűz felszítását is tiltja ilyenkor, ezért a rabbik – az elektromosságot a tűz egy fajtájaként értelmezve – bármiféle elektromos eszköz (tévé, rádió, zenelejátszó, autó stb.) bekapcsolását is megtiltották; és nem szabad kilencszáz méternél többet menni sem. Na de akkor mit csináljunk egész nap?! – kiálthat fel ennek hallatán kétségbeesetten a munkamániás. Hát semmit. A kérdés az: tudja-e valaki ezt a totális semmittevést élvezni? Mert a Biblia szerint nem az örökölhet áldást, aki nyögve-nyelve, fogcsikorgatva nagy nehezen megtartja a munkatilalmat, hanem csakis az, aki „a szombatot gyönyörűségnek hívja” (Ézsaiás 58:13–14), vagyis képes élvezni a totális pihenést huszonnégy órán át, jobban, mint a heti munkáit.

A „szombat gyönyörűsége” (oneg sábát) az egészséges és áldott lélek utánozhatatlan jellemzője, mivel központi igazságot tartalmaz: „Az elhajlott szív az útjaiból elégszik meg – a jó ember önmagából.” (Példabeszédek 14:14)

A szombat szorosan kapcsolódik a bibliai elmélkedés kérdéséhez, hiszen ha a fentebb tárgyaltakkal egybevetjük, láthatjuk, hogy a sábát voltaképpen egy huszonnégy órás természetes „meditáció”, amelyet Isten írt elő szent, papi népének, szellemi célból. Azért nincs szüksége a szombattartónak mesterséges (természetellenes) pszichotechnikák alkalmazására lelki egészségének – vélt – megőrzéséhez, mert nem törekszik erőltetetten arra, hogy fél óra alatt pihenje ki azt, amit csak huszonnégy óra alatt lehet kipihenni, azaz természetes „rekreációjához” elegendő időt biztosít. Aki kipróbálta már, az tudja, hogy a huszonnégy óra vége felé – de ennyi kell hozzá – a valóban jól érezhető lelkiállapot-változás, a béke, öröm, nyugalom, sőt a természetfelettivel, Istennel való közelség állapota erőfeszítés és koncentráció nélkül, spontán beáll.

A lelkük hipernyugalmát kétségbeesetten hajszoló, pihenésre megfeszítetten törekvő, a jógát – eredeti céljával teljes ellentétben – most idegesen és heves indulatoskodással, sőt istenkáromlásokkal (Tóta W.: Jézuska és a jógadémon, hvg.hu) a keresztényektől védelmező híveit megnyugtathatjuk tehát, hogy nem valami jótól akarjuk megfosztani őket, hanem örömhírt (euangellion) hoztunk: sokkal jobbat ajánlunk. Feltétlenül elismerjük és üdvözöljük a lélek megpihenését és nyugalmát, mint a szellemi élet alapvető és nélkülözhetetlen feltételét, de annak nem a mesterkélt és mesterséges, természetellenes nyugalmat kiváltó (önszuggesztió) és nem a Szent Szellemmel (hanem más, nem szent szellemmel) való találkozáshoz vezető, bálványimádó kultuszokból származó és okkult antropológián (csakra-tan) alapuló, szabályozott és koncentratív, gyorsított révületének módszerét javasoljuk, hanem a Krisztus szabad és könnyű igájának felvételét. A szanszkrit jóga szó ugyanis a magyar iga szó rokona (mint az angol yoke szóé is), és jelentése is ez: iga. Jézus pedig ezt mondja: „Gyertek hozzám mind, akik kimerültetek és meg vagytok terhelve, és én nyugalmat adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat fogtok találni lelketeknek, mert az én igám kellemes, és az én terhem könnyű.” (Máté 11:28–30) És: „Csak Istenben nyugodjál meg, lelkem.” (Zsoltárok 62:5) Mindez persze a bűnbocsánat biztos tudatán és a bűntől való, állandó, egész napos tartózkodáson alapulhat csak, hiszen nincs valódi szellemi nyugalom a lelkiismeret békéje nélkül. Ez pedig csak Jézus bűnbocsánatért kiontott vérébe vetett bizalom által lehetséges.

A szerző teológus