“Mindig maradjon meg a hit, a remény és a szeretet” – Interjú Zsuffa Andrással és Csillával

A pécsi Hit gyülekezet egyik meghatározó házaspárjával, Zsuffa Andrással és Csillával beszélgettünk, kik életük anyagi áttöréseiről osztottak meg velünk építő bizonyságokat. Elmesélték megtérésük történetét, illetve, hogy miképp találkoztak először a Hit Gyülekezetével. Ezt követően mesélték el, hogy milyen gazdasági nehézségekkel küzdöttek, míg végül pásztori segítséghez folyamodtak. Ennek során kaptak életre szóló tanácsokat az egység, a tizedfizetés, illetve az adakozás fontosságáról, egyensúlyáról, melynek köszönhetően anyagi életük teljesen megváltozott, megtapasztalhatták Isten gondviselését és bőkezű áldásait.

Mogyorósi Szilárd (interjú készítője): Szeretettel köszöntelek titeket, András és Csilla. A fő témánk ugyan az anyagi terület, azonban egy pár szóban, röviden kérlek, hogy ti is meséljétek el, mikor és hogyan tértetek meg? Milyen családból származtok? Hogyan fogadta a környezetetek?

András: Ezt talán én kezdeném, mert én indítottam be ezt a jó folyamatot az életünkben. Polgári családból származom, Szentlőrincen laktam szüleimmel, nagyszüleimmel együtt. Apukám banki középvezető, anyukám takarékszövetkezeti, illetve postai dolgozó volt, nagyapám állami tisztviselőként dolgozott. Az ő személye fontos a számomra, mert hozzájárult a megtérésemhez. Gyermekkoromat tekintve mesébe illő volt, jó családban, sok szeretetet kaptam, rendszeres nagyszülői látogatásokkal, ez unokaként felejthetetlen időszak volt számomra.

A megtérésemnél a nagyszüleim már szerepet játszottak, katolikusként élték az életüket, és mi, unokák sokat aludtunk a szobájukban, ahol esténként szükségszerűen imádkozás volt. Ez mindenképpen adott egy alapot a későbbiekhez. Majd a következő stáció szerintem az volt, amikor általános iskolás voltam és ahhoz, hogy a haverjaimmal együtt töltsük el az időt, a tanítás után elmentem velük hittanórára. Ez a hittanóra is érdekes volt a számomra, ugyanakkor apukám, mint párttag ezt nehezményezte és jelezte, hogy ezt fejezzem be. Természetesen néhány alkalommal még részt vettem, de aztán éltem a további fiatal éveimet.

Pécsett jártam iskolában, autót kaptam, külföldre jártam, – akkor ezek még nem voltak könnyen megszerezhető dolgok. Anyukám nagyon inspirált az olvasásra, talán ezernél is nagyobb kötettára van jelenleg is. Én úgy gondoltam, hogy minden intelligens embernek illik elolvasni legalább egyszer a Bibliát – én végigolvastam. Természetesen nem úgy, ahogy most javasolják, hanem az elejétől a végéig. Ez némelykor küzdelem volt, ugyanakkor így kaptam az első bizonyságom. Éppen azt olvastam, hogy Isten az ő népét visszaviszi Izrael földjére a szétszórattatásból, akkor én párhuzamosan a híradásokban azt hallottam, hogy Magyarország Malév gépekkel részt vesz a szovjetunióbeli zsidók visszatelepítésében. Én felkiáltottam olvasás közben a feleségemnek, hogy nézd, Csilla ez most történik éppen, amit én itt olvasok a Bibliában. Ez egy olyan meghatározó élmény volt, ami bennem maradt. Később is szólongattam Istent, de csak olyan szinten, hogy például vigyázzon a kutyánkra.

Az hozott áttörést az életünkbe, amikor a feleségem autóját szervizbe kellett vinni. Egy gyülekezeti testvér behívott egy kávéra és elkezdett beszélni nekem Jézusról. Mondta, hogy Jézus szeret, akar velem találkozni és hívott a gyülekezetbe. Ez nyomott hagyott bennnem, de kb. 2 hónap múlva, miközben valahol a panzióban intéztem a ház körüli dolgokat, egy olyan erős inspirációt éreztem arra, hogy nekem muszáj odamenni, ahova ez a testvér jár. Fel is hívtuk őket telefonon. Bementem a Csillához és mondtam neki, hogy elmegyünk oda, ahova ez a testvér is jár. Mondta, hogy jó, menjünk; nekünk már úgyis mindegy. Ez 1995 június második vasárnapján volt, amire azért emlékszünk annyira jól, mert Pécsre jövet egy óriási szivárvány volt az út bal oldalán és ez nagyon nagy nyomot hagyott bennünk. Eljöttünk istentiszteletre, hangosan szólt a zene, meg is beszéltük visszafele, hogy legközelebb szólunk, hogy halkítsák le. Akkortájt egy alkalmon 10-20 megtérő volt, minket is kilökdöstek, hogy menjünk, térjünk meg. Kimentünk, elmondtuk a megtérő imát, olyan nagy megtapasztalásunk nem volt, viszont hazafelé megbeszéltük egymással a kocsiban, hogy amit ott az az ember prédikált, azt öt egyetemen se lehet megtanulni, így biztos, hogy Istentől jövő inspirált beszéd volt. Attól kezdődően mi rendszeresen látogattuk az alkalmakat, jártunk Budapesten, a Folyondár utcában és épültünk be szépen a gyülekezetbe.

Ebbe gyakorlatilag a te megtérésed is benne volt, Csilla.

Csilla: Teljes mértékben. Én egy totálisan ateista családból származom, tehát én semmit nem hallottam Istenről. Illetve annyit, hogy az esküvőmet a Székesegyházban szerettem volna tartani, de csak azért, mert szép volt. Ennek ugyebár az volt a feltétele, hogy el kellett menni az esküvő előtt egyházfelkészítőre. Egyébként nagyon tetszett, kétszer is végig jártuk. Egy olyan pap bácsit fogtunk ki, akitől lehetett kérdezni. De ez ennyi volt, utána, ez abba maradt. Amikor megtértem, semmit nem éreztem. Elmondtam az imát, de ez egy hosszú folyamat, mire kiépül az ember szívében Isten szeretete, mire ezt megtapasztalja az ember, az hosszú idő.

Az interjú fókusza az anyagi áttörés. Milyen nehézségeket tapasztaltatok meg megtérésetek után az anyagi területen, vállalkozás vezetésében? Mennyi idő és milyen események után éreztétek azt, hogy pásztori segítségre van szükségetek?

Csilla: A megtérésünk után pár évvel totálisan tönkrementünk. Nagyon magas életszínvonalról tértünk meg, magas életszínvonalon éltünk Tönkremenetelünk után 1500 Ft-unk volt otthon és az vitte, aki ment a városba. Anyukám fizette ki a gázszámlát, hogy ne kössék ki a gázt, a villanyt azt már kikötötték. Nagyon mélyen voltunk, és innen kellett felállni. Amikor tönkrementünk, akkor a barátaink elvesztek. Viszont lettek újak a gyülekezetből, akikkel nagyon sokat imádkoztunk, éjszakáztunk, böjtöltünk, virrasztottunk, és ők látták azt, hogy egyre mélyebb a baj, nem jön a segítség. Hiába van imalistánk, hiába imádkozunk, valami nem jó. Ők nem tudták megítélni, hogy mi a baj.

Egyik barátnőm akkor a Szent Pál Akadémiára járt, és Dr. Hack Péternél ült pásztorlási órán, ahol jött egy gondolata, hogy ha ezt a Péter ennyire jól tudja tanítani, akkor nekünk biztosan tud segíteni.

Az első alkalommal, amikor találkoztunk Péterrel és feleségével, Mártával, 2,5 órán keresztül meséltük, hogy mekkora bajban vagyunk. Akkor már totál kilátástalanságban voltunk. Azt a tiszteletet, azt a szeretetet, ahogyan a Péter minket hallgatott, még hátra sem dőlt a székben, számomra egy teljesen ismeretlen szeretet volt, ahogyan felénk állt. 2,5 óra múlva kotta pontosan tudta, hogy mi a problémánk: ketten voltunk ebben a házasságban és háromfelé húztunk. Szakmailag, anyagilag igazat adott nekem, hogy itt nagyon nagy a baj, de mégis azt mondta, hogy adjak az Andrásnak még egyszer időt arra, hogy az ő álmait megvalósítsuk. Akkor mondtam, hogy persze, fél évet tudok erre adni. Megkérdezte a Péter, hogy mit szeretnék, a cégjeinkben mi legyen fél év múlva? Én azt mondtam, hogy a nul saldonak nagyon örülnék. Azt kaptam. Az első pár hónapban még ugyanúgy termeltük a veszteséget, de a fél év végére nul saldos lett mind a két cégünk. És innentől álltunk fel.

Viszont ott akkor, fél évvel azelőtt meg kellet egyeznünk, hogy egy úton haladunk tovább, egy úton járunk. Péter előtt is meg kellett egyeznünk, hogy a cégben milyen tevékenységeket látunk el. Enyém az anyagi oldala, nekem ez a szakmám, ezt tanultam, ehhez értek, az Andrásé a termelés. Az anyagi részből nem engedtem, ha nagy volt a baj. Volt például egyszer, hogy jött az András hozzám, hogy kellene pénz anyagra. Mondtam neki, hogy nem adok, mert bérre kell a pénz. Végül ugyan mindig meg lett a pénz az anyagra és a bérre is, de elhatározás kérdése volt, hogy a bér az első, utána jön az anyag. Mivel ebben mi már 2006 óta megegyeztünk, azóta is jól működik.

András: Én is azt fűzném hozzá, hogy két ember, amíg meg nem egyezik, nem jár egy úton. Ez egy fontos bibliai igazság. A korábbi bukásainkat is mi úgy tudjuk visszamenőleg értelmezni, keresni az okokat, hogy mi mindig emberben, vagy anyagi javakban, ingatlanban bíztunk. Azt pedig már tudjuk, hogy ha valami nem Isten akarata, az nem áll meg. Péter is nagyon jól fogalmazott a beszélgetésünk során, hogy Isten nem parázna társakat, simlis gazembereket akar megáldani, hanem bennünket, és erre fókuszáljunk.

Ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy éles határok vannak köztünk a Csillával, mi szimbiózisban éljük az életünket, 24 órán keresztül együtt vagyunk, de előnyt engedünk a másik javára a saját területén. Az én területem az álmodozás, a Csilla pedig segít azt megvalósítani, ez csak együtt megy.

Csilla: Viszont, ha Andrásnak nem lennének álmai, nekem nem lenne mit megvalósítani, mert én nem ilyen típusú vagyok.

Milyen tanácsot kaptatok még? Hogyan építettétek be az életetekbe?

Csilla: Kaptunk még egy fontos tanácsot. Addig mindig csak adakoztunk az egyházban, tizedet nem fizettünk. Ez egy nagyon komoly fordulópont volt az életünkben. Mikor kezdtünk már egy kicsit helyreállni, valami még mindig döcögött. Ekkortájt Péter rákérdezett a tizedfizetésre. Mondtuk, hogy arra nem egészen jut már pénzünk, de mi nagyon adakozunk. Péter ezt nekünk megfordította: először fizessünk tizedet, és utána adakozzunk. Ekkor értettük meg, hogy a tized egy rettenetesen fontos dolog, az az első, és ha a fölött marad, akkor adakozzunk. Ezt is meg kellett tanulnunk. Nem mondom, hogy az elején a teljes tizedet ki tudtuk fizetni, de amikor megfordítottuk és azt a pénzt, amit félre tudtunk tenni, tizedre szántuk – még ha nem is a teljes tizedet, Isten életpárti és nagyon mélyről álltunk fel, akkor is megáldotta azt a tizedet, amit akkor oda tudtunk adni, mert a szívünket vizsgálta. Idővel azt vettük észre, hogy egyre inkább ki tudtuk fizetni a teljes tizedet és még jutott adakozásra is.

Ami még fontos; hogy amit a Péter tanácsolt, azt mi megfogadtuk, nagyon próbáltuk beépíteni az életünkbe. Sokszor mondom embereknek, hogy azért ne menjenek pásztorlásra, és ne rabolják el a pásztor idejét úgy, hogy utána nem építik be az életükbe. Nagyon fontos, hogy akkor tíz körömmel próbálja meg az ember beépíteni az életébe.

András: Annyit fűznék még hozzá, hogy eközben is rengeteg csoda történt az életünkbe. Feleségem nagyon jó szívű, én is próbálom követni őt ezen a területen. Képzeljétek el, hogy akkoriban az egyik énekes a dicséretben mindig ugyanabba az öltönybe énekelt. Mondtam a Csillának, hogy áldjuk meg őt egy öltönnyel. Megáldottuk. Következő húsvétkor az öcsém öt darab öltönnyel állított be, ez volt a húsvéti ajándéka. Fél év múlva nekem 33 darab öltönyöm lett. Emlékszem, hogy a budapesti hit csarnok avatóján Rodney Howard-Browne szolgált, és arról tanított, hogy ha mi nyakkendőt adunk ajándékba, akkor nyakkendőt kapunk. Ha órát adunk, akkor órát kapunk.

Amikor a gyülekezet beruházásokba kezd, ti rendszeresen bőkezűen adakoztok. Ez is esetleg a pásztori tanács része volt, vagy ti erre ettől függetlenül, külön kaptatok látást?

Csilla: Ez mindig belülről jön, pásztor soha nem javasolt ilyet. Ha van egy olyan cél, ami mellé oda tudunk állni, az mindig belülről jön.

András: Mi mindig azonosítottuk magunkat a gyülekezet, illetve Isten céljaival, és eltökéltük magunkat, hogy vállalkozók vagyunk, pénzzel dolgozunk, a vállalkozás bevételei nagyobbak, mint amit mi fel tudunk élni, és úgy gondoljuk, hogy Isten ezt azért adja, hogy adjuk tovább.

Búcsúzóul tudtok-e tanácsot adni azoknak, avagy milyen üzenetetek lenne azok számára, akik éppen most anyagi nehézségekben vannak (főleg a covid után és az infláció közepén)?

Csilla: Nagyon fontos a tizedfizetés, de van egy másik oldala is. Nagyon fontos az adófizetés is. Nem kell vizsgálni, hogy az adott kormány adott rendszere milyen. Az az adó az ki van vetve, azt be kell fizetni. Nem mentesít az adó alól az, hogy soknak vagy kevésnek tartod. Isten megmondta: add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Meg kell adni. Volt egy pont nekünk is, amikor hoztunk egy döntést: minden bért le fogunk jelenteni és minden járulékot be fogunk fizetni. Elég nagy lélegzetvétel kellett hozzá, de onnantól kezdve mindent ki is tudtunk fizetni. A bérek lejelentésével sok vállalkozó szokott szórakozni. Véleményem szerint ezek a bérek ugyanúgy Istenhez kiáltanak, hiába van kifizetve, a nyugdíjalapját azoknak az embereknek ellopják. Ez nem jó így, nem igazságos. Isten életpárti, tehát van ebben is kegyelem, de amikor már az ember jóléte múlik rajta, akkor azt Isten sem fogja elfedezni. Akkor vissza kell venni az életszínvonalból és kifizetni a dolgozó után a teljes járulékot, mert annak az embernek a nyugdíja majd ebből fog kiszámolódni. Isten ezt meg fogja áldani és sokkal magasabb életszínvonalra fog emelni, ha azt látja, hogy becsületesen játszik az ember.

András: Ahogyan az üdvösséget, bűnbocsánatot és kegyelmet is megkaptuk a megtérésünkkor, Isten odaadta nekünk az áldást is; Ábrahám áldásainak örököse vagyunk. Ez egy olyan igazság, amibe a nehézségek idején is fontos, hogy kapaszkodjon az ember, és ahogyan elhiszi, hogy van üdvössége, higyje el azt is, hogy Isten meg fogja áldani Tegye meg azokat a kis lépéseket, amiket mi is felsoroltunk. Isten ugyanolyan szinten szereti az embert anyagi területen is, mint ahogyan üdvösséget is adott. Mindig maradjon meg a hit, a remény és a szeretet, az Istenben való kapaszkodás. Minket is ez segített át a nehéz időszakon.

Nagyon köszönjük, ezúttal is András és Csilla, hogy megosztottátok velünk mindezeket a bizonyságokat.

Az interjút Mogyorósi Szilárd készítette, írásba Szkladán Boglárka foglalta.
Közreműködtek: Szűcs Csaba, Horváth Balázs, Gyuricza Attila, Füzes Richárd
Az interjú a Bonyhádi gyülekezet támogatásával készült.