“Isten csodatevő, be tud avatkozni minden ember életébe” – Interjú Horváth Sándorral

A pécsi Hit gyülekezet egyik aktív tagjával, Horváth Sándorral beszélgetünk megtérésük történetéről, bizonyságtevő életükről. Elmeséli, hogy életük egyik legnehezebb időszakában milyen kijelentéseket kaptak és hogyan szabadította meg őket az Úr. Többek között szó esik arról is, hogy miért fontos az, hogyan imádkozunk: saját elképzelésünk vagy Isten akarata szerint. Egy nagyon lelkesítő beszélgetés arról, hogy miért ne tartsuk meg magunknak bizonyságainkat és hogy mennyire életmentő tud lenni egy-egy szó is az emberek életében.

Az első kérdésem, hogy mikor, kinek/minek a hatására tértél meg?

A megtérésem története elég érdekes volt, mint szerintem mindenkié. 2002-ben a feleségem, Szilvi mondta, hogy többet akar tudni Istenről, így eljöttünk a gyülekezetbe. Nekem nem a legjobb véleményem volt először, addig nem tapasztaltam olyat, hogy betöltekeznek az emberek Szent Szellemmel. Alig vártam, hogy vége legyen az alkalomnak. Mikor befejeződött, én meg voltam győződve arról, hogy többet ide nem jövök. Annyiban azért megfogott a dolog, hogy láttam, az emberek itt boldogok. A feleségem otthon határozottan kijelentette, hogy ő ide fog járni, neki volt egy belső bizonysága, hogy neki itt a helye.

Feleséged honnan hallott a gyülekezetről?

Az anyósom pár hónappal előtte már rendszeresen látogatta az istentiszteleteket, és nagyon jó dolgokat mesélt nekünk róla. Ezek hallgatása során erősödött meg Szilviben a vágy, hogy jó lenne többet tudni Istenről.

A tanulás sosem volt az erősségem. Abban az időben a KRESZ-t csináltam, de jó pár vizsgán megbuktam. Feleségem elkezdett imádkozni értem úgy, hogy Isten vezesse a kezemet a legközelebbi vizsgán. Én ezt nem tudtam. 2003. január 23.-án volt a vizsgám, és 22.-én történt, hogy a nagyobb lányom kórházba került, nem tudták megmagyarázni, hogy miért. Egész éjjel én voltam bent vele a kórházban, mert a legkisebb lányommal Szilvi volt otthon. Másnap reggel hazagyalogoltam, lefürödtem és elmentem a vizsgára. Azon a vizsgán, sokadik alkalom után leültem, és olyan erőt éreztem a könyökömtől lefele, amit előtte soha. Éreztem, hogy volt olyan kérdés, amire mást húztam be, mint amit akartam. Mikor visszakaptuk a tesztlapokat, vált világossá, hogy az volt a jó megoldás, amit megjelöltem, nem pedig az, amit akartam. És én ennek hatására mondtam ott mindenki előtt, hogy van Isten és megtérek. 2003. február 1.-jén Pajor Tamás szolgált itt Pécsen, én eljöttem istentiszteletre és meg is tértem. Vicces volt, hogy én egy héttel előbb tértem meg, mint Szilvi, mert ő akkor a kisebb gyermekünkre vigyázott, hogy én el tudjak menni alkalomra. Szilvi is jött egy héttel később, megtért, majd az egész család elkezdett járni gyülekezetbe.

Szilvi elárulta, hogy ő imádkozott, azért sikerült a vizsgád?

Igen, mikor hazamentem egyből mondta. Megtérésünkhöz kapcsolódóan azonban még egy dolgot említenék. Egy éve már, hogy jártunk a gyülekezetbe, de nem voltam még úgy igazán megerősödve. Például gyülekezeti társaságokban nem mertem megszólalni, mert a beszédem még nem tisztult annyira meg. Egyik alkalom után mentünk haza, lefeküdtünk aludni, majd egyszer csak arra keltem fel, hogy a Szilvi rosszul van. Sok rosszullét után elvittem orvoshoz. 19 vizsgálat után kiderült, hogy agydaganata van.

Én addig a hitemet nem tudtam úgy gyakorolni. Sosem értettem, mikor a prédikátorok azt mondták, hogy az emberek a szívüket adják oda Istennek. Nem tudtam milyen szívből hinni. Akkor értettem meg, amikor ez a dolog esett rajtunk.

Amikor ez kiderült, én nagyon rossz állapotba kerültem. Olyan dühös voltam, hogy három napon keresztül nem lehetett velem beszélni. Ütöttem, csapkodtam, nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik meg. Szilvi nagyon türelmes volt velem ebben az egy évben, ha valamit nem jól csináltam, azért inkább imádkozott, nem szólt érte. Ez a borzalmas három nap után viszont szólt, hogy ne tegyek kárt magamban, – ugyanis kijelentettem, hogy én így nem akarok élni, nincs értelme az életemnek, ha elvesztem azt, akit a legjobban szeretek. Szilvi tudta, hogy én ezzel nem viccelek, de nem szólt addig, amíg nem kerültem olyan állapotba, hogy lehessen velem beszélni. Akkor leült és elmondta nekem, hogy vegyem őt komolyan, mert szólt hozzá az Isten. Ez nekem akkor egy kicsit erős volt; nem elég, hogy beteg, még a fejében is gondok vannak-gondoltam magamban. De az Úr tényleg szólt hozzá, kijelentésnek megkapta a Zsoltárok 3. fejezetét. Mikor ezt a Szilvi megosztotta velem, azt mondtam, hogy ha ez így van, akkor feltétel nélkül odaadom az életemet Istennek és úgy fogok élni, ahogyan a Bibliában írva van: ami jó az jó, ami rossz, az rossz lesz számomra is.

Szilvi felkészített, hogy ebből műtét lesz, de nem fél a műtéttől. Le fogják fektetni, el fogják altatni, de fel fog kelni, mert az Isten vele lesz. Ő ezt olyan hitelesen mondta el, hogy én ezt akkor ott el is hittem. Egy vasárnapi napon kellett bemenni vele a kórházba és hétfőre volt előjegyezve műtétre.

A történethez hozzátartozik, hogy voltak keresztény rokonaink, akik nem hitték el, hogy a Szilvinek problémája van, és azt, hogy műtétre sor fog kerülni. Ők abban akartak hinni, hogy Szilvi műtét nélkül fog meggyógyulni.

Tehát nem akarták tudomásul venni?

Azt sem, de elhinni sem. Nem tudom. Ők elkezdtek úgy imádkozni, hogy ne kerüljön sor a műtétre. Sajnos így is történt. Három órát volt a Szilvi a műtőben, teljesen kopasz volt azon a területen, ahol fel kellett vágni, a csontot kivették a fejéből, de az agylebeny bedagadt és nem tudtak hozzáférni a daganathoz. Három órás műtét után kijött az orvos és azt mondta, hogy sajnos nem került sor a műtétre. Szó szerint azt mondta, amit imádkoztak a rokonok.

Mindezt úgy, hogy a Szilvinek kijelentése volt Istentől, hogy műtét által fog meggyógyulni, a rokonok pedig úgy imádkoztak, hogy ne kerüljön sor a műtétre, nem pedig úgy, hogy legyen meg Isten akarata.

Így van. Akkor hazamentem és mondtam a rokonoknak, hogy ha szeretnék, hogy Szilvi éljen, akkor megkérem őket, hogy többet ne imádkozzanak, vagy kérdezzék meg, hogy mi miért imádkozunk. Elmeséltem nekik, hogy mi történt, akkor megértették.

A következő műtét időpontja pontosan egy héttel később volt. Addigra már én is kaptam ezzel kapcsolatos kijelentést, hogy imádkozzak, olvassak megvallásokat. Én előtte ilyeneket nem csináltam. Egész héten bent maradtam Szilvivel a kórházban, de vezetést kaptam arra is, hogy vasárnap este már menjek haza, hétfőn reggel álljak az ajtó elé és böjtöljek. Életemben nem böjtöltem előtte, azt tudtam, hogy ilyenkor nem esznek az emberek, de többet nem, így megkerestem, hogy mit mond erről a Biblia. Az Ézsaiás 58. fejezetében kaptam választ.

Hétfőn reggel az ajtóban állva úgy imádkoztam, hogy bent az Isten munkája folyik és az angyalok vezessék az orvosok kezét. A Sátánnak pedig megparancsoltam, hogy az ajtó előtt álljon meg. Szilvivel a műtét előtt megegyeztünk, hogy a műtét után csak akkor húzom vissza az ujjára a gyűrűt, ha sikeres volt. Az adjunktus három óra után kijött és mondtam neki, hogy legyen kedves megnézni a feleségemet. Tudtam, ha azt mondja, hogy még egy-két óra, akkor sikeres a műtét. Kijött és csak a kezével mutatott egy kettest. Kérdeztem, hogy két perc? Mondta, hogy nem, még két óra. Onnantól kezdve abban a két órában csak hálát adtam az Úrnak. Belülről átéltem, hogy sikerült a műtét. Az orvos kijött, bocsánatot kért az első műtétért, hogy nem került sor rá, de tájékoztatott, hogy most sikerült, Szilvi bent van és élesztik. A feleségem kijött a műtőből, teljesen magánál volt, felemelte a kezét, ráhúztam a gyűrűt az ujjára. Szilvi visszafeküdt és elaludt. Pénteken már hazaengedték és együtt főztünk. Ez volt a műtét utáni gyógyulás. Az orvos is azt mondta, hogy ő ilyet még nem látott; Szilvinek nem volt se fájdalma, se félelme.

Akkor számodra ez volt az igazi megtérés, azaz az elköteleződés?

Én igazából akkor tértem meg, igen. Azóta nekem mindennap nyereség, nem kell bemutatni már, hogy Isten miként dolgozik. Ott letettem az életemet. Sokszor kérdezik az emberek, hogy járok-e még gyülekezetbe. Rendszerint azt válaszolom, hogy én csak akkor nem fogok járni, ha már nem leszek.

Ti a hétköznapi életben aktív bizonyságtevők vagytok. Tudsz-e egy-kettő olyan bizonyságot mondani ezzel kapcsolatban, ami kiemelkedik ezek közül?

Nagyon sok van. Én rendszeresen bizonyságot teszek, mert sok embert ismerek, sok ember bűnökkel dicsekszik. Bennem pedig mindig az jön fel mindig, hogy ha a rosszal dicsekednek az emberek, mi miért ne dicsekedjünk a jóval. Miért ne mondjuk el azt, hogy Isten milyen csodálatos, és hogy milyen jó az, ha az ember gyülekezetbe jár, hogy a gyülekezetben Isten munkája folyik.

Én a piacon dolgozom és nem olyan rég beszélgettem egy buszsofőrrel, bizonyságot tettem neki az Úrról, az életünkről. Annyira megnyílt, hogy elmesélte, van neki egy unokaöccse, aki tolókocsiban van. Kérdezte tőlem, hogy hogyan lehet ezt feldolgozni. Mondtam neki, hogy a megtérés az sokat segít. Hogy meggyógyul-e, azt az Úr tudja, de akkor is más lesz a helyzet megtért szívvel, mintsem megtéretlen szívvel.

Azt tapasztalom napi szinten, hogy az emberek nyitottak, csak bátran kell megszólalni. Elég csak annyit őszintén elmesélni, amennyit az ember megélt Istennel, nem kell többet hozzátenni. Rendszeresen jönnek oda hozzám, hogy imádkozzak értük, mert tudják, hogy gyülekezetbe járok. Nem rejtem el ezt a dolgot.

Nem szeretnék általánosítani, de a keresztények hajlamosak arra, hogy az első szeretet buzgósága után elkényelmesedjenek, és nem tesznek már úgy bizonyságot, hanem megtartják maguknak. Te viszont nagyon sok emberrel találkozol a piacon, szinte minden réteggel, bőven van lehetőség a bizonyságtevésre. Mégis mi motivál ilyenkor? Vagy meg tudod-e erősíteni azt, amit az Ige is mond, hogy aki mást felüdít, maga is felüdül? – tehát valamelyest te is táplálkozol ezekből a helyzetekből?

Igen, táplálkozom ezekből a helyzetekből, de én ahogy találkozom az emberekkel, sokkal inkább azt látom meg, hogy bajban vannak és őszintén várják, hogy valaki odalépjen és elmondja nekik, hogy van remény, van segítség. És sokan nem azonnal lépnek, de lehet látni, hogy belülről ez tényleg érdekli az embereket, komolyan veszik.

Eszembe jutott még egy történet. Egyik nap odajött hozzám egy hölgy, és megköszönte, hogy a lányát megmentettem. Néztem értetlenül. Elmesélte, hogy öt évvel ezelőtt úgy volt, hogy a lánya meg fog halni. Úgy jött akkor oda hozzám vásárolni, hogy az utolsó pár zoknit veszi meg a lányának. Akkor én azt mondtam neki, hogy ne úgy vegye, hogy az utolsó, hanem úgy, hogy a lánya meg fog gyógyulni. Javasoltam, hogy nézzék a Vidám vasárnapot, bizonyságot tettem arról, hogy Isten csodatevő, be tud avatkozni az ember életébe, elmeséltem neki Szilvi bizonyságát is. A hölgy elkezdett sírni, látszott rajta, hogy elhiszi azt, amiről beszélek. Elment, imádkozott és öt év múlva visszajött elmesélni, hogy a lánya meggyógyult és két gyereke született azóta. Hálás vagyok az Úrnak, hogy így használ, de én akkorát kaptam tőle, hogy azt nem tarthatom meg magamnak.

Dicsőség az Úrnak. Igazából mindenki kapott, aki el lett hívva és meg tudott térni, olyat, amit megoszthat másokkal. Nagyon köszönöm neked, hogy te mindezeket megosztottad velünk. Rendkívüli tanúság, hogy ne lankadjunk meg a bizonyságtevésben, mert olykor egy-egy szó is életeket menthet, továbbá, hogy ne tartsuk meg magunknak azt, amit Istentől kaptunk.

Nagyon köszönjük ezúttal is Sándor, hogy megtiszteltél bennünket és megosztottad életedet, bizonyságaidat velünk.

Az interjút Bosnyák Boglárka készítette. Közreműködtek: Szűcs Csaba, Horváth Balázs, Gyuricza Attila, Füzes Richárd

Az interjú a Bonyhádi gyülekezet támogatásával készült.