“A hit mellé ragasszunk cselekedetet is” – Interjú Pasitka Hermannal és Dórival

A pécsi Hit Gyülekezete egyik aktívan szolgáló házaspárjával, illetve a bonyhádi Hit Gyülekezete vezetőivel, Pasitka Hermannal és Dórival beszélgettünk. Elmesélik nekünk, hogy milyen kihívásokkal és nehézségekkel teli életből hívta ki őket az Úr. A bizonyságok mellett remek tanácsokat is kaphatunk arról, hogyan tudják a szülők segíteni gyermekeiket abban, hogy Istennel személyes kapcsolatba kerüljenek. Herman 35 éve, míg Dóri 34 éve tért meg, és élnek azóta is elkötelezett, hiteles keresztény életet az Úrban.

Mogyorósi Szilárd (az interjú készítője): Nagyon sok szeretettel köszöntelek titeket, Herman és Dóri. Kérlek, hogy pár szóban meséljetek a megtérésetek történetéről, körülményeiről! Hogyan találkoztatok Istennel, milyen háttérből jöttök, mi volt az, amit magatok mögött hagytatok a megtérésetek alkalmával, illetve, hogy a család és a környezet hogyan reagált erre?

Herman: Jó sok kérdés egyszerre. Én tértem meg először, úgyhogy szerintem én mesélnék elsőként. Elsődiplomás családból jöttem, apám vegyészmérnök volt, anyám közgazdász. Összességében azt lehet mondani, hogy bátyámmal együtt békés gyermekkorunk volt. Kamaszkorban kezdődtek az elhajlások, kisiklások. Idekerültem Pécsre iskolába, és olyan társaságba keveredtem, ami nem mindig vitt jó irányba, hogy finoman fogalmazzak. Kicsit filozofikus alkat voltam, művészeti iskolába jártam.

Nagyjából 16 éves koromban rájöttem arra, hogy az életnek nem sok értelme van; végiggondoltam, hogy leél az ember pár évtizedet, utána meg egy koporsóban eltemetik – ez a perspektíva nem ad túl sok boldogságra okot. Rendezett családban éltem, szüleim nem váltak el, de nem volt jövőképem. Ahogyan Salamon is mondja, hogy a Nap alatt minden hiábavalóság. Erre mi is rádöbbentünk a bátyámmal. Beszélgettünk a baráti körrel és volt bennünk, bennem egy minimális nyitottság Isten felé, olyan értelemben, hogy fel tudtam tételezni, léteznek természetfeletti lények, de semmilyen bizonyítékot nem véltem felfedezni erre. Ezért amikor elkezdtek nekem bizonyságot tenni, ráadásul pont a bátyám és a leendő sógornőm, akkor elég idegesen reagáltam erre először. Emlékszem, egy kocsmai beszélgetés alkalmával, a sokadik sör után mondtam a fiúknak, hogy ha van Isten, ha jó és igaz, és mindenható, és szeret engem – ez volt a kulcs –, akkor nekem biztos, hogy meg kell hogy jelenjen, mert látnia kell, hogy én mennyire nyomorult vagyok, mennyire nem látom a létezés értelmét. Ez végig egy cinikus monológ volt, de valahol belekapaszkodott a kegyelem.

Utána volt egyszer egy alkalommal, hogy a leendő sógornőm imádkozott és böjtölt értem (ő akkor már két hete járt a gyülekezetbe, addigra már elkezdődött bennem a változás), és mikor újra találkoztam vele, eljutottunk odáig, hogy végighallgattam az evangéliumot és megértettem, hogy van egy személy, aki tényleg belenyúlt a sorsomba és adott esélyt, akkor hirtelen rám szakadt a Szent Szellem kenete (utólagos szakszavakkal élve). Akkor nem tudtam, hogy ez az, csak azt tapasztaltam, hogy egy tüzes forróság rámzuhant és abban a pillanatban felfogtam, hogy Isten van, Jézus él, feltámadt a halálból, és hogy Isten szeret, és hogy én is élhetek örökké. Egy kijelentésként érkezett ez a szívembe. Egy olyan békesség volt rajtam, amit azelőtt sose tapasztaltam. Ahogyan Jézus is mondja: olyan békességet adok nektek, amelyet a világ nem tud adni. Ezt is utólag értettem meg. Akkor még nem tértem meg.

Két héttel később felvittek Budaörsre, ott hallgattam [Németh] Sándort tágra nyílt szemekkel meg fülekkel. Ilyen igaz beszédet még életemben nem hallottam. Pont olyan dolgokról beszélt, amiről sokat gondolkodtam azokban az időkben. Amikor ott megtértem, a bátyám betöltekezett Szent Szellemmel. Tehát ez volt a kezdet.

Dóri: A mi családunk nem volt annyira rendezett, mint Hermané. Hatéves voltam, mikor elváltak a szüleim – ez ugye nagyon meghatározza az ember életét. Amit nyilván egy hatéves gyerek nem fog fel, hogy mi minden lehetett volna másképp, ha ez nem történik, de telnek évek, évtizedek az Úrban és az ember sok mindent megért, és azt is, hogy egy óriási törés áll be ilyenkor az ember életében, hogy Anya és Apa egyik pillanatról a másikra nem egy egység, hanem két teljesen külön élő, külön háztartásban élő személy. Ez egyre jobban és jobban azt erősítette meg, hogy értéktelen vagyok, hiába próbáltam sok értéket felhalmozni magamban  (rengeteget olvastam), rányomta a bélyeget az egész gyerekkoromra.

Odáig fajult ez a dolog végül, hogy 16-17 éves korom körül már nagyon depressziós voltam, úgy gondoltam, hogy értelmetlen dolog élni a földön; nincsenek célok, nincsen értelme tanulni, nincsen értelme előremenni, egyetemre járni, tehát semminek nincs értelme. Ebben az állapotomban ragadott meg az Úr.

Sok baráti körben mozogtam, és az egyik baráti körben két-három barátom elkezdett bizonyságot tenni Jézusról. Óriási változáson ment keresztül az ő életük. Először nagyon megérintett az Ige, de erősen ellenálltam belül. Tehát nem kérdeztem, hanem csak hallgattam. Aztán egyszer elmentem velük Budapestre, kihívták a megtérőket, de én nem mentem előre. Viszont a szívemben ott megtértem, én onnantól kezdve én a környezetemben elkezdtem bizonyságot tenni Jézusról és volt olyan helyzet, hogy egy régi osztálytársamhoz elmentem, bizonyságot tettem arról, hogy meg kell térni és visszakérdezett, hogy „– És te már megtértél?” Mondtam, hogy „…hát nem tértem meg, de meg fogok térni, mert mindenképpen meg kell térni.” Akkor kezdtem el rajta gondolkodni, hogy milyen „okos” vagyok; mondom az okosságokat, ahelyett, hogy cselekednék. És akkor a következő alkalommal, amikor elmentem Budapestre, akkor megtértem, újjászülettem.

Onnantól fogva elindult az életem kifelé a depresszióból, egyik pillanatról a másikra lett értelme az életnek. Ez volt elsőkörben a legnagyobb változás az életemben. Kérdezted, hogy a szülők hogyan reagáltak: szörnyen. Kifaggattak, hogy hol voltam, kivel voltam, mi ez az egész. Mondtam, hogy nem tudok sok mindent, csak annyit, hogy megtértem, átadtam az életemet Istennek és innentől kezdve minden sokkal jobb lesz.

Szilárd: Ők látták rajtad a változást?  

Dóri: Igen, egy pillanat alatt. Előtte rengeteget ittunk, rengeteg helyre elmentünk, ez minden egyes alkalommal egy mélypont volt az életemben. A megtérésem után egyből abbamaradt az ivás, a káromkodás, az éjszakai kijárás, lett egy elég következetes életem.  Ebből azonnal látták a változást, csak nem tudták, hogy jó irányba-e, ugyebár az elején ez nem volt egyértelmű.

Szilárd: Herman, ezt te is meg tudod erősíteni, hogy mintha elvágták volna ez előző életes és gyakorlatilag mintha egy 180 fokos fordulatot vettél volna?

Herman: Abszolút. Én rendkívül istenkáromló voltam, ateistaként nőttem fel, és kamaszkorom óta rendkívül durván beszéltem. Persze bűnökben éltünk, tisztátalanságokban meg ivászatokban. Egyértelmű volt számomra is, hogy van bűn az én életemben is. Ezek mind azonnal abbamaradtak a megtérésemmel.

Szilárd: Mi volt életetek eddigi legnehezebb időszaka eddig? Hogyan tudtatok azon tovább lendülni?

Herman: Közös életünk kezdetén mi is, mint a templom egere, nagyon szegények voltunk, nem volt szinte semmink. De ez annyira nem érdekelt bennünket, mert erős hittel indultunk bele az életbe, hogy „az Úr velünk: ki lehet ellenünk?” Nyilván voltak megélhetési területen nehézségek, de ezeken mind át tudtunk lendülni. Voltak nagy bizonyságok is ebben az időszakban. Például volt egyszer egy olyan, hogy amikor elfogyott minden pénzünk, leborultunk az Úr előtt, imádkoztunk, összeszámoltuk, hogy mennyi pénzre lenne szükségünk. Este 11 órakor csörgött a telefonom, hívott egy ismerősöm, hogy megbeszélésen ülnek és szeretnének egy reklámfilmet csinálni. Kérdezte, hogy én meg tudnám-e csinálni három nap alatt, azért az összegért, amiért mi Dórival imádkoztunk. Természetesen elvállaltam. Nem aludtam három napig, de megcsináltam.

Gyülekezeti szinten nehézséget okozott a 2002-től tartó vezetőségi válság időszaka. Az nagyon megrendítette a gyülekezetet. Akkor nagyon kétséges volt, hogy mi lesz. Gondolkodtunk, hogy menjünk-e el külföldre, de aztán arra jutottunk, hogy annyi ember van ránk bízva, van felelősségünk abban, hogy velük mi lesz. Mert lehet, hogy mi megtaláltuk volna a számításunkat, de mi lesz azokkal az emberekkel, akik ránk figyelnek? Okozhatja-e azt, hogy emberek miattunk siklanak ki, vagy netalán jutnak kárhozatra? Komoly próbatétel volt szerintem az egész gyülekezetnek, de ezen is át kellett menni, sokat lehetett belőle tanulni, nekünk is sok mindent felül kellett vizsgálni, hogy mindent az Ige szerint csinálunk-e.

Dóri: Volt olyan eset ebben az időszakban, hogy Nagy Józsinak mondta a Herman, hogy úgy tervezzük, elmegyünk Ausztráliába. Józsi ránézett Hermanra és azt kérdezte:

– Miért? Szólt az Úr?  

 – Nem.

– Hát akkor meg hova mész?

Ebben az időszakban az ember összeszorította a fogát, és kitartott a helyén. A küzdelmeinket nem osztottuk meg mással, nem testtel és vérrel tanácskoztunk, hanem az Úrral. Akkor tapasztaltuk meg nagyon Istennek a hűségét. Abban az időszakban még anyagilag is nagyon nehéz volt.

Herman: Kijöttünk már ugyan addigra az anyagi mélypontból, de abban az időszakban történt a World Trade Center elleni terrortámadás, és ennek hatására az a cég, akinek én dolgoztam, egy-két év alatt teljesen tönkrement.

Szilárd: A pandémiás időszak alatt láthattuk, hogy a családotok a teljes dicséret szolgálatot el tudta látni. Akkor Dr. Hack Péter is kiemelte, hogy nagyon példamutató a ti családmodelletek, gyerekek jó állapotban, gyakorlatilag folyamatosan szolgálatra készen állnak. Miben látjátok ennek a sikerét, hogy ennyire jól összetartó családként, gyakorlatilag egy jól működő csapatként működtök, illetve mit tudtok esetleg tanácsolni azoknak, akiknek fiatalkorú gyermekeik vannak, – vagy ezelőtt vannak, hogy mi ennek a kulcsa, hogyan lehet tenni azért, hogy valami hasonló eredmény jöjjön ki belőle?

Dóri: Kegyelem. A hit mellé ragasszatok cselekedetet is. Mi úgy gondolkodtunk akkor is, mikor például a külföldre való költözés forgott szóban, hogy oké, mi megmaradunk keresztényeknek, de mi lesz a gyerekekkel? Elmozdulunk a helyünkről: akkor onnantól fogva hogyan tovább? Ők már valószínűleg nem fognak tudni megmaradni úgy az Úrban, és az nagyon fontos dolog volt számunkra, hogy a gyerekeink az Úrban maradjanak.  Pici koruktól fogva mindig hoztuk őket a gyülekezetbe, mindig itt voltak velünk. A gyülekezet mindigis egy nagy részét kitette az életünknek. Csináltuk a természetes teendőinket, de az Úr munkája az mindenekelőtt volt. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy evidencia, hogy megyünk a gyülekezetbe, és ott segítünk, ahol szükséges: ha kell a lapát végét fogjuk, ha kell, a mikrofon végét. Magánéletünkben igazából arra tettük a hangsúlyt, hogy mindennap olvastuk nekik az Igét. Mindennap imádkoztunk velük. Nem bíztuk másra a nevelésüket, mi magunk vetettük az életükbe, nem vártuk azt, hogy majd a nagyszülő, vagy az iskola, vagy valaki más majd elvégzi ezt helyettünk.

Időben elkezdtük a négy gyermeket előkészíteni arra, hogy este 7 órára mindenki vízszintesben legyen. Elővettük az Igét és olvastunk. Utána pedig megbeszéltük velük az olvasottakat. Ezzel kialakult egy olyan élet, amiben az Igére nagyon oda kell figyelni. Addig olvastuk nekik az Igét, míg végül ők maguk nem kezdték el olvasni.

Szilárd: Kifejezetten a Bibliából, vagy először Aranykönyvből olvastatok nekik?

Dóri: Először Aranykönyv. Szinte kívülről tudták már a gyerekek. Utána pedig imádkoztunk is velük. Mikor iskolások lettek, voltak már olyan kihívások, megmérettetések, amikért már lehetett velük imádkozni közösen. Tehát az egyik „titok”, hogy az Igét nagyon komolyan vettük, illetve, hogy egyféle magot vetettünk a gyerekekbe. Mi például nem engedtük meg magunknak, hogy nagyszülőkre vagy másokra huzamosabb időre rábízzuk a gyerekeket, és utána hetekig tartott volna szellemileg összekaparni őket, hanem tényleg komolyan vettük. Nagyon szeretjük a szüleinket, de nem újjászületett emberek voltak akkor még. Talán az is fontos volt még, hogy a gyerekeknél nem mindegy, hogy milyen információt kapnak a környezettől, így például soha nem engedtük meg magunknak, hogy előttük tárgyaljuk ki a testvéreinket, tekintélyeket.

Herman: Így van. Tehát a gyülekezeti ügyek megbeszélésének nem lehetett fültanúja a gyerek. A gyülekezetben vannak problémák. Egy pásztor vagy lelkész találkozik problémákkal. A szülők közötti nézeteltéréseket is javasolt máshol megbeszélni, nem pedig a gyerekek előtt. Ha pedig azt látják, hogy a szülők összevitatkoznak, vagy megsértik egymást, akkor fontos, hogy lássák a korrekciót is, a bocsánatkérést és a megbocsájtást. Az is szerintem egy fontos tényező, hogy a gyerekek sokáig voltak a Dórival. Mi megegyeztünk afelől, hogy Dóri nem megy vissza  pár hónappal később dolgozni. Tudom, hogy ezt sok helyen nem lehet megtenni, de mi fontosnak tartottuk, hogy azt a szeretet, amit ebben az időszakban az anyától kap, azt biztonságban, stabilizálva megkapja.

Ami még fontos, hogy én például úgy imádkoztam, hogy olyan feleséget szeretnék, aki legalább annyira első helyre teszi az Urat, mint én. És ezt az Úr megadta. A házastárs is egy olyan alapkő, ami a család és a gyereknevelés szempontjából elengedhetetlen. Az is fontos, hogy a gyerek lássa, hogy a szülő örömmel szolgál a gyülekezetben. A szülő hozzáállása, elköteleződése a gyülekezethez fontos. A gyereket nem lehet átverni. Ha a szülőknek szívügyük, a gyereknek is azzá válik, szeretni fogja ő is.

Dóri: Sokan nem hozzák a gyerekeket vigyázóba, gyülekezetbe, mert mondjuk, úgy kényelmesebb. Azzal azt tudatják a gyerekeknek, hogy ez a felnőttek dolga. Évekig, évtizedekig vet az ember a gyereke életébe, de a legfontosabb az (és mi is ezért imádkoztunk), hogy a szívükben legyen nekik is személyes kijelentésük, kapcsolatuk az Úrral; hogy a külső kontroll átváltson belső kontrollra.

Szilárd: Nagyon köszönjük Herman és Dóri, hogy megosztottátok velünk mindezeket a bizonyságokat.

Az interjút Mogyorósi Szilárd készítette, írásba Szkladán Boglárka foglalta.
Közreműködött: Mogyorósi Anna.
Fotó: Akaró Rafael