Interjú Orosz Olivérrel, a pécsi Gyülekezet dicséret-szolgálatának vezetőjével

Orosz Olivérrel beszélgettünk megtérésének harmincadik évfordulója [2021] alkalmából, életének eddigi pályafutásáról, ezen belül is elsősorban gyümölcsöző hitéletéről. Olivér sikeres vállalkozó, négy gyermek édesapja, illetve a pécsi Hit Gyülekezet dicséret-szolgálatának vezetője.

Bogi (az interjú készítője): Olivér! Sokan nem ismerik az élettörténetedet. Egy rövid bemutatkozást követően elmesélnéd nekünk, hogy hogyan tértél meg, ki tett neked bizonyságot? Mi ösztönzött arra, hogy megtérjél? A családod hogyan fogadta, milyen volt a gyerekkorod?

Olivér: Gyerekkoromról csak röviden szeretnék beszélni, mert az a lényeg, ami utána történt. Mosonmagyaróváron nőttem fel, viszonylag jómódú családból származom. Anyám korán meghalt, apám újranősült. Édesapám vállalkozó volt, a helyi termálfürdő igazgatója. Felesége jólmenő varrodát üzemeltetett nyugat-európai ügyfélkörrel. Középiskolában a menőbb arcok közé tartoztam, 11-12 évesen már elkezdtem basszusgitározni, hamar jöttek a zenekarok, majd 14 évesen már ezer ember előtt adtunk koncertet. 1987-ben elindultunk a helyi Ki mit tud? tehetségkutatón – az idősebbek ezt biztosan jobban tudják –, ez volt gyakorlatilag a kommunista időszakban a mostani X-Faktornak az elődje. Ugyan nem jutottunk nagyon messze, de annyi hozadéka volt, hogy több koncertszervező felfigyelt ránk és meghívást kaptunk rockfesztiválokra, ahol a Lord zenekar frontemberével viszonylag jó kapcsolatba kerültünk. A Lord zenekar volt akkor a ’80-as éves évek végén az egyik legnagyobb, az Omega mellett ők voltak a legjobban felszerelt zenekar, kamion hozta a fény- és hangtechnikát. Rajtuk keresztül nagy országos színpadokon is játszottunk, az akkori nagy rockerekkel, például Deák Bill [Gyulával], Balázs Fecóval, stb. Összefoglalva, elég sikeres voltam gyerekként, fiatalként, bár a szüleimmel nem voltam túl jó viszonyban.

Eljutottam valahova, és ez egy nagyon érdekes momentum volt. Az ember minél sikeresebb, annál inkább érzi a belsejében azt a nagy űrt, amit a sikerek nem tudnak betölteni. Egyre jobban frusztrált, hogy nem vagyok boldog, tanulmányoztam ókori, újkori filozófiákat, nagy gondolkodókat, de láttam, hogy igazából ők se találták meg, hogy valójában mi az élet értelme. Kerestem Istent – tulajdonképpen egy Istent kereső életet éltem–, ami azt jelenti, hogy nem voltam vallásos, de mégis volt a szívemben egy bizonyság, hogy Isten létezik, és jó lenne találkozni Vele.

Ebben az időszakban kerültem vissza Pécsre egyetemre, ahol egy passzivált félév után újra találkoztam a régi barátaimmal, Szkladán Gáborral és Akaró Balázzsal, akik szemlátomást nagyon megváltoztak. Elmondták, hogy ők megtértek, találkoztak Istennel. Én tudtam, hogy bűnös ember vagyok, engem nem kellett győzködni, hogy meg kell térnem, az ő bizonyságuk azonnal szimpatikus volt, nem kellett nekem sokat prédikálni. Hívtak házicsoportba, akkor nekem az volt az első kérdésem, hogy ott meg lehet térni? Mondták, hogy igen. Mondtam, hogy akkor megyek. Így történt, hogy 1991. októberében megtértem. Még aznap este emlékszem, hogy az élet értelmének a nagy keresése le is zárult. Sok mindent még nem értettem, nem voltam teológiailag képzett, nem ismertem Isten igéjét, de mégis éreztem a szívemben, hogy megtaláltam az élet értelmét, megtaláltam azt, amit évekig kutattam. Egy óriási öröm volt bennem.

Akkoriban nagyon nagy hangsúlyt tettünk gyülekezeti szinten a familiáris szellemektől való szabadulásra, azonnal szinte elvágtam minden köteléket, ami a régi életemhez kötött. Elmentem haza, elmondtam, hogy megtértem, szüleim ezt nagyon közömbösen fogadták, ami a ’90-es évek elején nem volt egy rossz dolog, mert akkoriban az emberek megtérését a szülők több esetben fogadták nagyon negatívan, vagy nagyon ellenségesen. Az, hogy közömbösen fogadták, az jónak számított. Nagyon kevés esetben voltak azonnal szimpatizánsok a szülők. Szóval innen jöttem.

Bogi: Úgy tudom, hogy megtérésedet követően két héttel később már a dicséretben szolgáltál. Ez abban a házicsoportban volt, ahol megtértél, vagy itt a gyülekezetben?

Olivér: Egy hétfői napon tértem meg, hétvégén pedig mentem istentiszteletre. Pont hétvégén az istentiszteleten hirdették, hogy aki tud valamilyen hangszeren játszani, vagy énekelni, azokat szeretettel várják egy meghallgatásra. Ezt a meghallgatást akkoriban egész másképp kell elképzelni, mint most, az konkrétan a Geszti Andrea garzonlakásának a szobájában volt, és csak néhányan voltunk. Ott volt például a Pasitka Hermann is, aki akkor már a dicséretben szolgált.

Mivel előtte egy egész komoly zenekarban játszottam, ezért elég komoly felszerelést is vittem magammal. Emlékszem, azon a meghallgatáson nem sok dalt ismertem, de kottából tudtam olvasni, azonnal be tudtam játszani a dalokat, több dalban basszusgitároztam. Egy lassú dicséretet játszottunk, majd mikor vége lett, csönd volt a szobában és egy számomra ismeretlen, de nagyon kedves atmoszféra töltötte be az egész szobát: kiáradt a Szent Szellem. Rá egy hétre pedig üzent a pásztor, hogy szeretettel várna a szolgálatban.

Bogi: Azt is hallottam, hogy a kollégiumban mindig nagyon korán – még a takarítók előtt – felkeltél, hogy dicsérd az Urat. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

Olivér: Igen, az a korai kelés egy kényszerpálya volt, mert az egész kollégiumban hajnali négy óra és fél hat között volt egy olyan időpont, amikor a teakonyhában senki nem volt. Ez egy régi épület volt, aránylag vastag falakkal, a teakonyhának volt egy előtere, tehát két ajtót be lehetett csukni és ott lehetett az Urat keresni. Már nem is tudom, hogy hogy kezdődött, de észrevettem, hogy ez erre a célra egy jó időpont, így rendszeresen keltem korán. Ez a mai napig így van, hajnalhasadtakor indítom a napot. A ’90-es évek elején Pécsen nagyon nagy ébredés volt az egyetemeken. Nagyon sok embernek tettünk bizonyságot, voltak olyanok, akiken kifejezetten evangélista kenet működött ott.

A Műszaki Kar Rókus utcai kollégiumában laktunk, ami egy kisebb, lelakottabb épület volt, de viszonylag csendes. Annak bal oldali szárnyában gyakorlatilag majdnem a lakók fele keresztény volt, állandóan szólt a dicséret, az ott lakó világiak is szimpatizánsok voltak, nem voltak káromkodások, bulizások. Akkor olyan ébredés volt az egyetemeken, hogy volt külön imacsoport az orvosi, a műszaki, a jogi, a tanárképző és a közgáz egyetemeken is. És ezek mind olyan 20-30 fővel működtek rendszeresen.

Akkor indultak a vidéki szolgálatok is és kért fel ’92-ben Gulyás József, hogy támogassam a komlói Hit Gyülekezet szolgálatát. Először még csak ketten mentünk, de emlékszem volt olyan is, hogy ketten mentünk szolgálni és csak egy ember jött csak el az istentiszteletre. Négy évet jártam le szolgálni, ’95 szilveszterén már több mint százan jöttünk össze. Nagyon jó volt részese lenni az Úr munkájának. Utána jártam le még egy-egy évet Mohácsra és Szigetvárra is szolgálni. A vidéki szolgálat egy nagyon jó kiképző terep volt, igazi ugartörés, akkor az nagyon nehéz pályának minősült.

Bogi: Van-e életigéd? Ha igen, miért pont az, mihez köthető?

Olivér: Van, még egészen fiatal keresztényként kaptam. Egy-két éve állhattam a szolgálatban, megfogalmazódott az bennem, hogy kicsit abbahagyom, megpihenek, hátra dőlök, mert elfáradtam. De később láttam, hogy ez nagyon veszélyes tud lenni. Több olyan ember pályafutását néztem végig, akik úgy látták, hogy pihenésre van szükségünk, elmentek és végül teljesen „kipihenték magukat” a szolgálatból, de még az Úrból is. Én úgy gondolom, hogy a pihenésnek van helye, de a szolgálatból való pihenésnek akkor van létjogosultsága, ha ezt felülről kezdeményezik. A szolgálat egy fárasztó dolog, benne van a nevében, hogy szolgálunk. Ha valamit aktívan csinálunk, abban elfáradunk. Olvassuk Ézsaiás könyvében is, hogy „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” [Ézsaiás 40:30-31]

Tehát úgy gondolom, hogy a szolgálatból való kiállás és pihenés nem az erőgyűjtés legjobb módszere. Persze nem lehet ezt sem általánosítani, van, amikor tényleg szükség van pihenésre. Én is pont egy ilyen állapotban voltam és ezen az istentiszteleten a Jeremiás 20. fejezetéről volt szó. Ebben a fejezetben Jeremiás pont arról panaszkodik az Úrnak, hogy elege van, és abbahagyja a prófétálást, a szolgálatát, nem bírja tovább. „Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem.” [Jeremiás 20:9]

Ekkor ezt a tüzet, amiről Jeremiás beszél, elkezdtem én is érezni a csontjaimban, éreztem, hogy Istennek egy olyan szintű megújító kenete és tüze jön az életemre, ami nem csak a szívembe, hanem a csontjaimba is hatol. Az érdekes az, hogy ezt a tüzet azóta is érzem. Utána soha többet nem gondolkodtam azon, hogy abbahagyom Isten szolgálatát. Tudtam, hogy Isten felkent és célja van velem.

Bogi: Hol és hogyan ismerkedtél meg Lindával, a feleségeddel? Már az első találkozásnál tudtad, hogy ő lesz a feleséged?

Olivér: Lindával körülbelül egyidőben tértünk meg, ő egy hónappal előbb, mint én, de teljesen más társaságból jövünk, nem ismertük előtte soha egymást. Ő Pécsen nőtt fel, én Mosonmagyaróváron. Akkoriban a kapcsolatok kezdetén hiányzott a ma úgynevezett ismerkedési szakasz, mindjárt lánykéréssel indult az egész. (Egyébként azt gondolom, jó, hogy ma már van egy ilyen ismerkedési fázis, de arra a korra ez nem volt jellemző.) ’94-ben együtt jártunk egy házicsoportba, imádkoztam, kerestem az Urat, kértem tőle bizonyságot, hogy tudjam, ki az, akit nekem teremtett. Szimpatikus volt előtte Linda, de nem mertem lépni. Imádkoztam sokat efelől, és egyik istentiszteleten egy látomás jött rám; melyben láttam, hogy két ember ott van az Úr előtt leborulva. Az egyik Linda volt, a másik én. Azon az alkalmon nagyon kiáradt a Szent Szellem, teljesen világosan kivehető volt, hogy a látomásban Lindát láttam. Nem azonnal, de egy-két napon belül megkértem a kezét.

Bogi: Lindának is egyértelmű volt? Neki is volt kijelentése?

Olivér: Amikor megkértem a kezét, kért egy kis időt gondolkodni. Böjtölt, imádkozott és végül igent mondott. Ma már 28 éve vagyunk házasok.

Bogi: [Dr. Hack] Péter egyszer egyik prédikáció alkalmával említette, hogy Lindával nagyon szegények voltatok, sokáig egy bungalóban laktatok. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra? Hogy tapasztaltad meg Isten munkáját az anyagi élet területén?

Olivér: Alapvetően ugye egy jómódú családban nőttem fel, gyakorlatilag megvolt mindenünk, de a megtérésünkkor szerettünk volna teljesen elszakadni a családtól, és ennek az volt az egyik következménye, hogy anyagilag is magunkra maradtunk. Nem fogadtunk el otthonról szinte semmit, kivéve – említettem, hogy a szüleimnek volt egy jólmenő varrodája –, onnan ruhákat. Tehát nem sok mindenünk volt, de mindig jól néztünk ki.

A kis családi örökségből a bátyám vett egy autót én meg egy hétvégi házat. Ez egy 22 m²-es ház volt, egy kis gázfűtéssel. Itt indult az életünk. Lindának volt egy újszerű Trabantja, úgyhogy volt egy kis házunk és egy kis autónk. Ez volt a kezdet. Boldogok voltunk, de visszatekintve valóban csak egy kis bungaló volt az inkább, mint ház. Akkoriban végeztem az egyetemen gépészmérnök szakon, kaptam munkát egy kis mérnökirodánál, Linda is egy másik mérnökirodánál dolgozott, úgyhogy nem volt annyira rossz dolgunk.

Abban az időben volt az, hogy a gyülekezet meg akarta venni Pécsett a Mária utcai házat. Ez a ház volt az első vidéki ingatlan, ha jól tudom, az országos gyülekezetben. Mi is nagyon szerettük volna támogatni ezt a projektet, de nem volt sok mindenünk, csak egy jó állapotú Trabantunk. Úgyhogy eladtuk, és beadakoztuk az árát. Vártuk azt, hogy most akkor a nagy vetés után jön majd a nagy aratás, de ehhez képest az történt, amire abszolút nem számítottunk: egy-két hét után mind a ketten elvesztettük az állásunkat. Nem volt autónk, nem volt munkánk, csak egy kis ház, ahol tudtunk lakni. Nem erre számítottunk. Egész kemény hónapok jöttek, alkalmi munkákból próbáltunk megélni, de örültünk annak, ami volt, nem keseredtünk meg. Rendszeresen szolgáltunk, jöttünk istentiszteletre. Igazából a kívülállók ezt nem látták rajtunk. Emlékszem, volt olyan, hogy nem volt buszjegyre se pénzünk, és úgy jöttünk a Mecsek keleti oldaláról Uránvárosba alkalomról alkalomra, hogy másfél órát gyalogoltunk oda és vissza. Akkor voltunk 25 évesek, nem tudtunk megkeseredni. Tudtuk azt, hogy Isten jót készít számunkra, és hogy nem ez a vége. Rendszeresen böjtöltünk, imádkoztunk, a korai kelések nem maradtak el. Egyszer csak kaptam egy jó állást és szép lassan jött az áttörés. Tudtunk venni Egyetemvárosban egy lakást, pont olyan időszakban, amikor két év múlva háromszoros áron tudtuk eladni. Akkor abból el tudunk kezdeni építkezni. Különféle állami támogatásoknak köszönhetően, nagyon kevés hitellel tudtunk egy saját családi házat építeni, idővel lettek szép autóink is és így érkezett meg a várva várt áttörés.

Bogi: Jó bizonyságként említhető, hogy mind a négy gyermeketek az Úrban van, aktív keresztények, sok helyen szolgálnak – a személyes tapasztalatom nekem is az, hogy mindig lehet rájuk számítani. Mit gondolsz, apaként mit lehet tenni azért, hogy a gyermekek az Úrban maradjanak? Voltak-e ezzel kapcsolatban harcaitok?

Olivér: A legfontosabb, amit egy szülő tehet, azért, hogy a gyermekei az Úrban nőjenek fel, az a személyes példamutatás. A gyerekek aránylag gyorsan leveszik, hogy amit apa csinál az őszinte-e vagy sem, van-e kettős élet; egy otthoni vagy egy hétvégi élet; vagy ez a kettő egy és ugyanaz. Igazából hála Istennek nem voltak harcaink. Sosem kényszerítettem a gyermekeimet, hogy jöjjenek alkalomra, hogy álljanak be szolgálatba, ez mind maguktól jött. Szerintem ez a jó taktika, hogy a gyerekek látják a szülők életében, hogy ez működik. Igazából azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy magunktól alkalmatlanok vagyunk Isten szolgálatára. Ő az, aki alkalmassá tud minket tenni, Ő a megtartó Isten. Úgyhogy az a legjobb, hogy ha az egész életünket letesszük elé, megalázzuk magunkat és Isten használ minket, ez az áldás pedig ezer íziglen öröklődik tovább.

Bogi: Mi volt életed eddigi legnehezebb időszaka? Miért pont az? Hogyan jöttél ki belőle?

Életem legnehezebb időszaka az közvetlen az ATV székház építése után történt, amikor elkezdett romlani a látásom. Homályosan láttam, elmentem szemészhez. Megvizsgált de azt állapították meg, hogy nem volt a szememnek semmi baja. Beutaltak MR vizsgálatra, ilyenkor ugye nagyon későn kap az ember időpontot, de szerencsére a pécsi MR-nek a hűtését is mi terveztük, úgyhogy volt kapcsolat. A szervízmérnök szerezett nekem egy időpontot, megvizsgáltak és mondták, hogy menjek vissza délután a leletért. Visszamentem. Gyanús volt, hogy leültettek, megkínáltak kávéval, mondták, hogy nyugodjak meg. Közben megérkezett Linda is. Nem így terveztük, de pont úgy alakult, hogy ott találkoztunk. Leültettek minket és mondták, hogy bemutatnának engem a professzor úrnak. Bementünk hozzá és közölte velem, hogy egy 35 mm átmérőjű agydaganatom van. Ez 2006-ban volt. Összetörtem. Másnap este még elmentem szolgálni Pécsre, de úgy jöttem el, hogy lehet, ez volt az utolsó alkalom. Kértem imát az itteni szolgálóktól, másnap elmentünk fel Pestre, és Nagy Józsefet is kértem, hogy imádkozzon értem. Imádkozott és akkor hiszem, hogy prófétált a 128. Zsoltárból, amikor azt mondta, hogy meglátod fiaidnak fiait. Ez egy akkora erővel jött be az életembe, hogy ott azon a ponton eltűnt a félelem, a szorongás, Tudtam, hogy meg kell műteni, tudtam, hogy nehéz időszak lesz, de emlékeztem Salamon beszédére, ami azt mondja, hogy jönnek olyan napok, amiről azt mondod, nem szereted [Prédikátor 12:3]. Tudtam, hogy ez már csak az lesz, és bíztam benne, hogy hamar vége lesz.

A műtét jól sikerült, aránylag gyorsan kijöttem a kórházból, de utána folytatódott egy hosszabb kezelés, amire kellett járnom. Egy nem túl pozitív adjunktus asszonyhoz kerültem, aki teljesen lelkesedett, hogy ilyen értékeket senki nem tudott eddig produkálni, azt mondta az én leleteimet vetíti ki a hallgatóinak, annyira brutálisak. Mondta nekem, hogy igazából ebből a betegségből nem lehet meggyógyulni véglegesen, de együtt lehet vele élni. Nem mondtam neki, de gondoltam, hogy nekem ez nem elég, én azért jobb reménységgel vagyok. Ebben a nehéz időszakban végig feleségem, Linda volt az, aki az elejétől kezdve biztos volt benne, hogy meg fogok gyógyulni. Elindult egy utókezelés, kellett járnom rendszeresen vérvételekre, vizsgálatokra és eltelt talán két év is, amikor visszamentem ugyanehhez az adjunktus hölgyhöz, aki nézte a leleteimet, és azt mondta: Olivér, tulajdonképpen maga meggyógyult!

Bogi: Nagyon szépen köszönjük Olivér, hogy megosztottad velünk életedet. A beszélgetés arra irányult, hogy egy picit jobban megismerjünk Téged, illetve, hogy felfedjük, mik azok a sikertényezők, amik keresztény pályafutásod alatt a kitartásodat eredményezték. Összefoglalva azt tudom mondani, illetve azt értettem meg, hogy a próbák idején nem adtátok fel, hanem egységben küzdöttetek, az üzleti élet területen pedig a rendkívüli szorgalom vitt előre. Tehát ez a kettő, azaz a hit és cselekvés együtt munkálkodott és eredményezte azt az életet, ahol most tartasz, tartotok.

Nagyon köszönjük ezúttal is Olivér, hogy megtiszteltél bennünket és megosztottad életedet, bizonyságaidat velünk.

Az interjút Szkladán Boglárka készítette és foglalta írásba.
Közreműködtek: Horváth Balázs, Horváth Norbert, Füzes Richárd
Fotó: Barabás Fanni